1. nyári tábor (2021)

Az Igazgyöngy Alapítvány Toldi tanodája évek óta használja pedagógiai céllal a társasjátékokat. Állandó eleme lett tevékenységünknek, egy nyári tábor során körülbelül 2-300 partit is lejátsszunk. Az idei első táborunkban is fontos szerepet kaptak tehát a társasok, ahogy arról röviden már itt írtam. Most viszont kifejezetten a saját partijaimra szeretnék fókuszálni az elmúlt hétről.

Kicsik

Bár itthon, a 4 éves lányommal rengeteg ovis játékkal játszunk, ráadásul mostanában ilyeneket is tervezek, a tanodában inkább a nagyobbakkal való játék az én feladatom. Talán ezért esett különösen jól, hogy utolsó délelőtt az egyik elsős kislányunk kisajátított. Közel egy órát játszottunk ketten, miközben egyre-másra hordta oda a társasjátékokat. A kicsiknek szóló játékok beszerzése, a szabályok megtanulása, megtanítása amúgy ugyanúgy hozzám tartozik leginkább, de tényleg csak a tanulósabb időszakokban játszom többet kicsikkel.

Szóval csak hordta és hordta a társasokat. Memorival kezdtünk, a Grabolo 3D-vel (Maureen Hiron) folytattuk, aztán egy kis Muffins (2015) meg Inferno (Reiner Knizia, 2005) került terítékre. Utóbbit persze nem lehetne ketten játszani, de ezzel nem nagyon szoktak foglalkozni, én meg most csak figyeltem, hogy hova tart ez a történet, a lényeg egyszerűen a közös játék volt, olyan társasokkal, amikben kényelmesen érzi magát. Pár ilyen alkalom után persze el tudom majd vinni nagyobb kihívást jelentő irányokba a játszásunk, remélem a következő táborban ez meg is történik.

Rutin

Leginkább akkor látom, hogy a srácaink extrán képzett társasjátékosok, amikor máshol játszom. Jó látni, hogy simán végigjátszanak 2-3 órát. Sokféle játékkal, sokféle mechanikával. De a rutin érződik az új társasjátékok tanulásánál is. Figyelnek, türelmesek, jókat kérdeznek, más társasokhoz hasonlítanak stb. A héten voltam egy tapasztalatlan csoportnál és bár főleg egyszerű kártyajátékokkal operáltam, vittem dobsz-lépsz játékot is, mégis nagyon döcögött az esemény és a többség kifulladt 60 perc után. És ezt tényleg nem először látom, ami szuper visszajelzés, szóval nagy öröm, hogy egy-egy teljesen új játékot pikk-pakk meg lehet itt tanítani.

Igyekszünk minden táborunkba vinni új játékot. A legnagyobb siker most a Zombie Kidz: Evolúció (Annick Lobet, 2018) volt. A szabály pofonegyszerű, a körítés szuper, a “mi lehet a borítékokban?” extra izgalom. Mindezek mellett azt is érdemes kiemelni, hogy az egyszerűsége miatt arra is alkalmas, hogy különböző korú és képességű játékosok játszanak vele. Persze itt is gond az alfa játékos, aki lép mindenki helyett, de ezt azért meg lehet próbálni kezelni. Egy idő után felnőtt nélkül is könnyen játszottak, az persze kérdés, hogy mennyire szigorúan, hiszen ilyenkor rendre sikeresen mentették meg a sulit. Egyelőre 5 boríték van csak nyitva, így a jövő heti nyári tábor is tartogat néhány meglepetést.

Ha már szóba került a felnőtt nélküli játék. Extra öröm. Amikor 2012-ben az első táborokat tartottuk még nem igazán képzelhettünk ilyesmit. Nem mondom, hogy nincsenek konfliktusok, de nagyon sok parti le tud menni rendben. Ebben a táborban például a Skull (Hervé Marly, 2011) volt az, amit többször is nélkülünk játszottak. (És aminek mi azért is örültünk, mert kicsit sok partink van már benne, ráadásul a srácok a mi ízlésünkhöz képest túl sok koponyát használnak.)

Ketten

A kiemelt képen a kedvenc, kétszemélyes játékunk, a Kalaha (700) látható. Épp A pontból mentem B-be, amikor az egyik kollégám szólt, hogy verjem már el K-t, mert neki nem megy. Úgyhogy leültem és elvertem. Elég sokan vannak, akiket, ha kezdenek, már elég nehéz megverni. Persze egy-két csapdába bele tudnak sétálni, de a kezdés már nagyon szépen megvan, és súlyos hibák sincsenek. Nyerő lépéseket itt sem tanítunk, egyszerűen sokat játszunk, a sok parti pedig idővel azt eredményezi, hogy megtalálják maguktól a megfelelő utakat.

Ezt a bejegyzést írva egyébként éppen az fogalmazódik meg bennem, hogy jövő héten több kétszemélyes játékot kellene átvinnünk. A Kalahán kívül most csak az Okiya (Bruno Cathala, 2012) volt, amiből több partit is játszottunk. Viszont abban biztos lehetek, hogy barátom, szerzőtársam, Jesztl József érkezése jó pár absztrakt kétszemélyest fog bevonzani a kultúrba.

Profik

Hogy ki az igazán profi nálunk? Aki tud tichuzni. A Tichu (Urs Hostettler, 1991) évek óta a legendás játékunk, még olyanok emelték erre a szintre, akik ma már az alapítványnál dolgoznak vagy családapák. A szabályai egy bizonyos szintig nem nehezek, főleg annak, aki szokott kártyázni, ismeri a francia kártyát, esetleg a pókert. De aztán a finomságok, pl. a pársor, a bomba, a különleges lapok, a párban játszás mind-mind árnyalják a képet. Szóval lassan lehet azért eljutni a szabályok teljes megértésééig, a jól játszás meg értelemszerűen még egy szint. Utóbbin egyébként nem feszülnek a srácok és ez szerintem csodálatos eredményünk. A Tichu partijainkban tökéletesen megjelenik, hogy játékélmény sokkal fontosabb az eredményességnél. Még akkor is örömmel állunk fel, ha kikaptunk 700 -100-ra. Mert egy jót tichuztunk. És végiggondolva a többi játékot, illetve a társasozások hangulatát, általánosságban is elmondható, hogy a teljesítménykényszer, a versengés jellemzően csak zrika szinten fontos, a játékélményt nem befolyásolja. Kivételek mindig vannak, a kicsik, az újak még tanulnak, de mennyire más most tanulni, egy élő és lélegző, minőségi játékkultúrában, mint 9 éve, amikor elkezdtük.

És hát a profikkal este is játszunk. Ebből most nem volt túl sok és jól sem sikerült annyira, de ennek is itt a helye. Modern Art (Reiner Knizia, 1992) volt terítéken, a licitálós játékok királya, ami szerintem egy csoda, nem véletlenül írtam róla egy egész könyvfejezetet. Sajnos itt a két srác elég figyelmetlen volt és könnyen ki tudtuk használni néhány elhibázott döntésüket, így nem volt kifejezetten minőségi a parti, de volt, ami már önmagában eredmény.

Esték

Az egész napos társasozás után mivel mással kapcsolódnánk ki esténként, mint társasozással. Három hosszabb játékra futotta az én időmből: két Kuruzslók Quedlinburgban (Wolfgang Warsch, 2018) és egy-egy Brass: Birmingham (Gavan Brown, Matt Tolman, Martin Wallace, 2018), illetve Puerto Rico (Andreas Seyfarth, 2002). Utóbbi régi nagy kedvencem, különösen, ha valaki setupolja helyettem. Sokféle győzelmi lehetőség, logikus felépítés, elegáns, gördülékeny. A különböző stílusok is nagyon szépen megjelennek benne. Most például az egyik játékostársam azt magyarázta, hogy a kőbánya mennyire jó és fontos, majd jeleztem, hogy nekem kb. sosincs, vagy maximum egy. Szóval kinek mi.

A Kuruzslókat most tanultam és amennyire nem tudtam mit kezdeni vele elsőre, annyira beleszerettem másodikra. Eredetiségében és hangulatában nagyon erős és élvezettel figyeltem, hogy vajon kijönnek-e azok az összejátszások, amiket várok a vásárlásaimtól. És hát elég nagy flow, amikor összejön. Kb. többet ér, mintha megnyerem a játékot.

A Brass-t viszont nem tudtam befogadni. Értettem, hogy csodálatosan össze van rakva, láttam minden erényét, de nem találtam benne semmi érdekeset, eredetit, innovatívat. Egyszerűen az agyégetésig sem jutottam el, annyira tucatérzésem volt a mechanikától, egyszerűen csak lépkedtem. Majdnem biztos vagyok benne, hogy egy-két esély után megláthatnék benne valamit, de egészen biztosan nem fogok mostanában leülni hozzá. Egyszerűen túl sok játék van ehhez.

A többi

Nincs képem róla, de az újdonságok közül a Draftosaurus (Antoine Bauza, Corentin Lebrat, Ludovic Maublanc, Théo Rivière, 2019) és a Brandon the Brave (Johannes Zirm, 2013) volt még nagy siker. Utóbbi a maga könnyűségével pont eltalálta azt a célcsoportot, akikkel lassan szintet lépnénk. A Draftosaurus pedig a pörgősségével aratott sikert, hiszen mindig volt rá idő és nagyjából bárkit be lehetett rá húzni. Mondjuk nincs az a gyerek, akinek elfér a kezében ennyi dinó. Mondjuk olyan gyerek is kevés van, aki leselkedik, hogy majd mit kap és az alapján hoz döntéseket. Ez pl. a csalásnak már az a szintje, aminek a pedagógus szívem örül, hiszen a játék elég komoly értését mutatja.

Holnap pedig indul a második nyári tábor, ahol ismét 4 napot leszek jelen, és azt igyekszem is végigjátszani. Most ezekkel az újdonságokkal készülünk:

Szóljon hozzá!

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.