Hogyan kezdjünk társasozni?

Szerencsére rengetegen megtisztelnek azzal, hogy tőlem kérnek tanácsot a témában, úgyhogy megpróbálok egy összeszedett posztot írni erről, bár sok mindent érintettem már máshol. Hogyan kezdjünk társasozni? Milyen társasjáték a jó választás? Mikortól? Miért?

Továbbra is igyekszem mindenkinek egyedi választ adni – mert ebben hiszek -, de támpontként talán jó lesz egy ilyen írás. Ajánlok konkrét játékokat is – nem kapok százalékot sehonnan, szóval olyanok, amiket próbáltunk és működnek -, de szeretnék a szemléletre koncentrálni. A tapasztalataim két bázisra épülnek. Egyrészt van egy most nagycsoportos ovis lányom, akivel két éves kora körül kezdtünk társasozni, másrészt sok gyerekcsoporttal játszom sokat, leginkább a Toldi Tanodában.

Mikor?

Ahogy a legtöbb dolog a gyerekek fejlődése kapcsán, a társasjátékozáshoz való érettség is különböző életkorokban alakulhat ki és rengeteg dologtól függ. Nálunk, ahol a könyvek mellett társasjátékokból van a legtöbb, ahol az egyik szülő munkája a társasjátékok köré szerveződik, ahol rendszeresen társasoznak felnőttek otthon is, ott esélyes, hogy mindez hamar megtörténik. A lányunk már a második évében érdeklődött a társasjátékok iránt, szerette őket nézegetni, szétpakolni és nagyjából 2 éves kora óta társasozik rendszeresen. Viszont ez nem verseny. A mi lányunk például baromi lassan tanult meg csúszdázni és a mai napig nem ő a legnagyobb vagány a játszótéren vagy a pótkerekes bringáján. Kinek mi áll jól, ki, mikor és mire érik meg. Ha a gyerek szeret kirakózni, szívesen színez, festeget, szóval asztalnál ülve hosszabb ideig koncentrálva tevékenykedik, akkor simán meg lehet próbálni a társasjátékot akár három éves kor előtt is.

És van, akivel még utána is sokáig nehéz a szabályok szerint társasozni. Nyilván a bölcsi és az ovi, különösen az utóbbi, sokat tud nekünk ebben segíteni, de azért jó, ha nem hagyatkozunk csak másra. Ha szeretnénk, hogy társasjátékozzon a gyerek, akkor jó, ha mi is játszunk. Érdemes megalapozni a társasozást koncentrációt igénylő, nyugis dolgokkal. Elő kell készíteni, meg kell teremteni a kereteit. Gondoljuk végig, hogy milyen témák érdekelhetik. Ismerjük a gyerekeinket, tudjuk, hogy mit tudnak és mit nem. Tájékozódjunk a társasjátékok világában! És ha ez mind rendben, akkor ki fogjuk tudni választani a megfelelő pillanatot és a megfelelő játékot ahhoz, hogy egy csodálatos világgal ismertessük meg a körülöttünk lévő srácokat.

(Muszáj mindenhol leírnom, elmondanom, hogy nem szeret mindenki társasjátékozni! Szülőként, pedagógusként tisztában vagyunk azzal, hogy a társasjátékozás fontos és hasznos, emiatt túlzásokba tudunk esni. Van, akinek ez nem jön be, akit ez nem motivál, így hasznos sem tud lenni. Próbáljuk meg, készüljünk fel, teremtsünk tökéletes alkalmat pontos játékválasztással, de ne ijedjünk meg akkor sem, ha nincs szerelem első, második, sokadik látásra sem. Van ilyen. Keressük meg azt, ami őt érdekli, amiben ő tud kiteljesedni, aztán majd hébe-hóba társasozik is velünk.)

Mivel?

Leírok néhány lehetséges kiindulópontot. De minden más kiindulópont legalább ennyire jó, ha tényleg személyre, személyekre szabjátok. Az a fontos, hogy képességeinek és érdeklődésének megfelelő játékokkal kínáljuk meg. Nem cél, hogy menőzzünk a gyerekünkkel és minél hamarabb gémer játékokkal játsszon! Ma már elég sok elég jó gyerekjáték van a piacon, érdemes körbenézni.

Nekünk az első meghatározó társasjátékunk a Nyúlmentő akció volt. Cuki nyuszik, aranyos doboz, nagy dobókocka. A játék menete egyszerű és teljesen szerencsealapú. Dobsz egy színt a kockával és ha üres ez a színű üreg, akkor teszel oda egy nyuszit, ha már van ott egy nyuszi, akkor azt megszerezted. Ezen kívül lehet dobni egyből nyuszit is és akkor rögtön a tiéd egy füles. A játékot az nyeri, aki a legtöbb nyuszit szerezte. Ennyi. Egy rutinos társasjátékosnak ez egy bugyutaság. Egy fejlesztésfüggő szülőnek vagy pedagógusnak elsőre kevésnek tűnhet. Pedig ez a játék rengeteg mindenre megtanít:

dobókcokával dobni;
a dobókocka hatására történik valami, amit értelmeznem kell;
ki kell választani a megfelelő cselekvést;
színeket kell felismerni és egyeztetni;
be kell tartani a körsorrendet;
be kell tartani a szabályokat;
kezelni kell a sikert;
kezelni kell a kudarcot;
össze lehet hasonlítani a megszerzett nyuszik mennyiségét;
meg lehet becsülni a megszerzett nyuszik mennyiségét;
meg lehet számolni a megszerzett nyuszik mennyiségét.

És biztosan kihagytam valamit. A játék szórakoztató, abszolút a 2-3-4 éves gyerek szintjén van, de felnőttként is szép kialakítású és lehet nevetni a saját szerencsénken vagy szerencsétlenségünkön. Én meg ilyenkor amúgy is azt bámulom, ahogy egyre ügyesedik egy-egy gyerek az adott struktúrában.

Nagy szerelem volt számunkra a Nanu?, amit kupakokkal, felragasztott dobókockával és néhány képpel otthon is meg lehet csinálni. Itt is arról van szó, hogy a színdobókocka határozza meg a történéseket, de itt lehet hibázni, mert szükség van a memóriánkra. Viszont itt sem kell azon agyalni, hogy hagyd magad, mert a kicsik memóriája jellemzően jobb, mint a miénk.

Mi kicsit későn találkoztunk vele itthon, de a Little Action csodálatos belépő játék, a cuki figurákkal és cuki ügyességi feladatokkal. Itt már lehet azzal találkozni, hogy milyen egy kártya, de az igazán fontos tanulás itt is az, hogy együtt játszunk, egymás után jövünk és együtt tartjuk be a szabályokat.

Nem egy túlbonyolított játék az Affenbande sem, ahol zsákból húzunk színes majmokat és vagy örülünk vagy nem. Ennyi. De játszunk!

Ügyességi vonalon alapjáték az Állatpiramis vagy kooperatívként a Haba Kis gyümölcsöskert valamelyik verziója.

Ha pedig már úgyis színeznek, akkor abból lehet akár társasjáték is, a Lajka pl. erre épít, mi meg örömködhetünk a finommotoros fejlődésnek.

És akkor megint: ezeken kívül is van rengeteg remek dolog, én ezeket kedvelem, nálunk leginkább ezek működtek.

Hogyan?

A legfontosabb, hogy legyen valami koncepció a fejünkben. Tényleg érdemes kirakózni, memorizni, szóval ülni a földön vagy asztalnál és együtt játszani, onnan nem olyan hatalmas ugrás a társas. Aztán biztos kell a jó játékélmény, amihez a korban és nehézségben megfelelő játékválasztás elengedhetetlen. Ha a játék szerencsealapú, akkor nem kell agyalni azon, hogy hagyjam-e nyerni a gyereket, minden másra pedig ott az előnyadás (ld. Jól játszani) és az együttműködés.

Gyakori kérdés, hogy a mai világban, hogyan lehet rávenni gyerekeket társasozásra. Én egyébként nem tapasztalom ezt a problémát, a kütyük mellett abszolút van helye a dobozoknak, de elhiszem, hogy van ahol ez gond. A társasjátékok egyik fontos vonzereje a téma, ami a gyerekeknél is erősen működik. Kicsiknél például az ismerős meséket feldolgozó társasok jó kiindulópontok lehetnek. Itthon ebben a Pagony kiadó elég erős. Ha szeretik a gyerekek a Boribont, akkor mehet nekik az Adj egy pacsit, Boribon! már két-három évesen, később akár az Építs velem, Boribon! is. Van, akik a kuflikat jobban bírják, nekik A kuflik és az esőtánc, ez a mozgásos, kooperatív, memória alapú társas is remek kezdés lehet. De én például csináltam Harcos Bálint csodás Szofijához egy Zoknifogócska című, ügyességi versenyjátékot, ha valakiknek épp nem a kooperativitás a nünükéjük.

Nekem még nagyon erősen idetartozik, hogy együtt, valódi jelenléttel társasozzunk. Akár szülőként, akár pedagógusként. Legyünk a játékszituáció részesei és ne menjen közben a tévé, ne telefonáljunk, ne netezzünk. Ez szintén elengedhetetlen a minőségi játékélményhez, ami segít a gyereknek megragadni a társasjátékok világában.

Hogyan tovább?

Ha működik az első egy-két-három játék, akkor már el is indultunk. De hova? Szeretnék ajánlani néhány következő lépést, ami sokaknak, ha 4-5-6 évesekkel kezdenek, akár az első lépés is lehet. Itt továbbra is egyszerű struktúrákat javaslok. Ha már rendszeresen játszunk, akkor az egyik jó irány például az, hogy ismerős keretek között lépünk tovább.

Ha tetszenek az ügyességi, építkezős játékok, akkor készen is állunk a Rhino Hero-ra. Ha bejönnek a kooperatív játékok, akkor mindenképp Rókanyomon, ami el is indíthat minket a nyomozós, dedukciós játékok igen gazdag világába.

Izgalmas szerintem, hogy néhány klasszikusnak megcsinálták a junior változatát, nekem a Catan Junior-ral és a Stone Age Junior-ral is remek élményeim vannak.

Aztán a gyerekekkel az olyan egyszerű mechanizmusokkal is messzire lehet jutni, mint a dobok-lépek. Nálunk nagyot ment a Da Ist Der Wurm Drin, pusztán azzal az újítással, hogy nem látjuk, csak sejtjük a haladásunk. De nem véletlen lett klasszikus a Veflixxt! sem, ahol nem kell komolyan venni az életkori ajánlást, a mínusz lapkákat is megértik a kisebbek, a számolásban meg lehet segíteni. De nekünk a Marbushka Grand Prix c. játéka is bejött még ha itt nem is dobni kell, hanem kártyákat kijátszani. Szintén nem klasszkus dobok-lépek, de remek állatkerti bolyongás a Kalandozoo.

A modern társasjátékok fejlődése a kártyajátékokat sem hagyta érintetlenül, érdemes kártyázni is megtanulni, és bizony van élet a Kvartetten és a Fekete Péteren túl is. Ha csak egy kártyajátékot mondhatok, akkor az biztosan a Piou Piou, amit rongyosra játszottunk mindenhol és mindenkivel. Minden ott van benne, ami kell majd később, hiszen van húzópakli, kézlimit, interakciók, különböző kombinációk, mindezt úgy, hogy tényleg játszható már 4-5 évesen. Ha pedig túl kicsi a gyerek keze, akkor csak fordítsátok fel egy nagyobb társas dobozát állítsátok be a kártyákat az alj és a tető közötti résbe, remek kártyatartót kaptok.

Biztos nincs tökéletes gyerekjáték, de ami közel került ehhez, az a Dragomino. Minden játékkal vannak olyan tapasztalataim, hogy valakinek nem jött be annyira, de a Dragominoval nincs ilyen, pedig 40-50 gyerekkel és felnőttel már biztosan próbáltam. Bár tudnék még biztos ezt-azt ajánlani, a Dragomino, mint nagy siker, nagy kedvenc, remek zárás.