Együtt társasjátékozni úgy a legjobb, ha együtt társasjátékozunk. Tehát nem egymás mellett, oda sem figyelve. Szülőként és pedagógusként persze nem nehéz feladatként értelmezni a közös játékot. Tudjuk, hogy szükséges, mert hasznos, fejlesztő. De ez csak akkor igaz, ha minőségi játékpartiról beszélhetünk. Ha leülünk a gyerekünkkel társasozni, de közben a levelezésünket intézzük a telefonunkon, akkor nem hiszem, hogy előrébb vagyunk, ennél őszintébb és jobb, ha bekapcsoljuk a tévét valami jó mesére. Pedagógusképzésen is mondták már nekem, hogy nem szeretnek társasozni, de látják, hogy ez most nagyon megy, nem nagy kedvvel, de ők is beülnek majd néhány játékra Hát ne.
A társasjátékok pedagógiai haszna amúgy sem csodaszer, nem jó mindenre, de unatkozó, puffogó, esetleg oda sem figyelő felnőttekkel játszani egyáltalán nem hasznos a gyerekeknek. A közös társasjátékozás akkor működik, ha meg tudjuk teremteni azt a játékszituációt, amiben mindenki szívesen van jelen. Ehhez szükséges rengeteg olyan szabály, ami amúgy is keretezheti az életünket – pl. lőhetek pár fotót a közös játszásról, de ne legyek már folyamatosan online, ha a gyerekkel vagyok. A Társasjáték-pedagógia könyvünk Játékos kódex című alfejezetében már írtunk ilyesmikről, most kicsit másról szeretnék szólni.
Mi segíti a jelenlétünk? Azt gondolom, hogy leginkább az, hogy szívesen vagyunk benne a tevékenységben. Ha szülőként vagy pedagógusként azt gondoljuk, hogy a gyereknek ez egy hasznos tevékenység és erőt veszünk magunkon, akkor a legjobb esetben is egy izzadtságszagú közepes élményt produkálhatunk. Nem hozzuk ki a maximumot a helyzetből. Nagyon lebecsüljük a pedagógiában – intézményes vagy otthoni, mindegy – a saját jóllétünket. Élményalapú, a motivációkba kapaszkodó tevékenységeknél, amilyen a társasjátékozás is, óriási külünbség van az unott és a teljes felnőtt jelenlét között. És az utóbbit nem elsősorban úgy tudjuk elérni, hogy tudatosak vagyunk és jól megmondjuk magunknak, hogy ez a dolgunk, gyerünk, vigyor és játsszad, hogy imádod, amit csináltok. Találjuk meg azt, amit tényleg imádunk csinálni, de legalábbis foglalkozzunk ezzel a szemponttal is.
Vannak jó gyerek társasjátékok. Ebben a több ezer fős csoportban például folyamatosan beszélgetnek róluk. Nem csak dobok-lépek társasok meg memorik léteznek. Felejtsük el, hogy kötelezően szenvedni kell, ha gyerekeknek készült társasjátékokkal kell játszanunk. Engem amúgy is lenyűgöz Wolfgang Warsch munkássága, de a két gyerekesített klasszikusa olyan remek, hogy bármikor szívesen játszom velük (Ganz schön clever kids, Kuruzsló & Tsa.), és persze remélem, hogy én sem csak rossz gyerekjátékokat csinálok.
Szóval inkább abban legyünk tudatosak, hogy mikkel vesszük körbe magunkat. Amikor az előnyadásről és az esélykiegyenlítésről beszélünk, akkor is az a célunk, hogy azoknak a játékpartiknak a létrejöttét segítsük, amikben mindenki egyformán jelen tud lenni. Mert az nagyon jó tud lenni.
Nem kell mindig megfelelni a gyerek kérésének. És nem kell mindig túlgondolva azt erőltetni, amit mi szeretnénk. Én itthon is, de gyerekcsoportokkal is játékcsomagokkal működök jól. Mindenki válogathat a csomagba, mindenki benne lehet a következő fél, egy, két óra programjának megtervezésében. Szívesen játszom olyasmivel, ami másnak kedves, ha utána ő is játszik velem olyannal, ami nekem az. És ha szívesen játszom, akkor tudok valami olyasmit mutatni magamból, amitől máris lesz értelme a társasjáték-pedagógiának.
Játsszatok szívesen!
