Műfaj: koncertszínházi társasjáték. Nem vagyok színházi ember, sajnos az utóbbi időben keveset is járok színházba, de alkotóként meg sose volt semmi közöm hozzá. Ez a produkció viszont elég régóta érlelődik, és bár decemberben le is szerződtünk, az ötletelés hónapok óta megy, igazából az elmúlt két hét volt igazán intenzív és meghatározó. Megpróbálom elmondani, hogy miért.
A felkérés
Sokáig nagyon homályosan csak annyit tudtam – értettem meg -, hogy lesz egyszer valamilyen produkció, ami a túlterheltségről, kiégésről szól majd és a rendező (Szántusz Noémi noya) szeretne bele társasjátékot. Rendben. Néhány összeülés és ötletelés azt szépen megmutatta, hogy kreatív energiából nem lesz hiány, de nagyon messze voltunk a konkrétumoktól. Nem is nagyon tudott előremászni sokáig a fejemben. Aztán hirtelen lett pályázati forrás, színház, sőt, hirtelen a bemutató dátumát is megtudtam.
(A képeket Sivák Zsófia készítette a főpróbán.)
A koncepció
Volt egy nagy találkozó decemberben, ahol megismerkedhettem a csapattal, csupa színházi emberrel, és elkezdődött körvonalazódni, hogy mi lesz ez, és hát teljesen valósággá vált, hogy a társasjáték tervezői tudásomat és tapasztalatomat most bizony színházba kell vinnem. Szerencsére nem voltam egyedül, a színházi közegben és játéktervezésben egyaránt járatos Milovits Hannával dolgozhattam együtt. El is kezdtünk tapogatózni, ötletelni, koncepciókat gyártani, de az egész nagyon alakulóban volt még, így az akkori ötletekből nem sok minden maradt meg. Visszatekintve ráhangolódásnak tűnik, annak viszont elég jó volt.
A kiégés
Bár voltak az alkotófolyamatban hullámvölgyek is, nem az én kiégésem most a téma. A játékok tervezéséhez kulcsfontosságú volt az a pillanat, amikor egyértelművé vált, hogy nekünk a színházi rész után kell játszatni a nézőket, méghozzá a cselekményre reflektálva, a kiégést megelőző gyakorlatokból inspirálódva. Kaptunk egy szakkönyvet, rendezői jegyzetekkel, ez már olyan kontextus volt, ami az én kockaságomat is kielégítette. Született is 5-6 játékötlet, amik aztán abban a formában nem teljesen nyerték el a csapat tetszését. Ez mindig nehéz, itt sem volt másképp, végül azonban nagyon jól jöttünk ki a dologból. Ebből az első komplexebb játéktervből végül csak két elem maradt meg, közéjük ékelődött viszont egy hosszabb játék, ami ötlet szintjén szinte végig velünk volt, csak nem találtuk a helyét. Lett egy bemelegítő, ráhangoló játék, egy mélyülősebb, beszélgetősebb, hosszabb játék, és egy levezető, megmozgató játék. Szép íve volt papíron.
A próba
És akkor belecsöppentem egy masszív próbafolyamatba. Voltak elemek, amiket ismertem körülbelül, de itt szépen lassan a szemem előtt született meg végül minden. Mondanom sem kell, fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. Én leggyakrabban otthon, egyedül bindzsizgetem a játékmechanikai ötleteim, aztán biztonságos közegben tesztelek (család, barátok, tanodai gyerekek), itt meg… Hát nem is tudom. Elkezdtem megérkezni egy nagyon személyes történet legintimebb részleteibe, bevontak ötletelésbe, kérdeztek a jelenetekről, egy ponton még dalszövegírásba is belekeveredtem. És közben próbáltam kitalálni, hogy ebből hogy lesz társasjáték. Engem végig az érdekelt, hogy a modern társasjátékozásból ismert mechanikák legyenek jelen, tényleg társasozás legyen, ne drámajáték, ne tréningjáték, és ne csak egyszerűen dobjunk meg lépjünk. Tudtam, hogy lesz egy történet, tudtam, hogy lesz látvány, lesz zene és lesznek profi színészek, akik megoldják bármilyen játékból a helyzetet, de azt akartam, hogy a nézőnek az legyen az élménye, hogy itt a társasjátékos elemen is legalább annyit melóztak, mint minden máson. Szerencsére ezen egyáltalán nem vesztünk össze Hannával. Sőt.
Összeáll
Vagy nem. Nyilván ez volt a tét. 5 nappal a bemutató előtt a főpróbán az derült ki – millió dolog persze, de most talán ennyi is elég -, hogy külön-külön nem állnak rosszul az elemek, de nincsenek összerendezve. Szóval jó a színház, jó a társasjáték, de ettől még nem lesz valami színházi társasjáték. Persze kiderülhetett volna az is, hogy külön-külön se működik semmi, de azért ez így is kemény volt. A tesztközönség ráadásul 20 főből állt, a két előadásra pedig 40-60 főt vártunk. A társasjáték szempontjából ez nagyon nem mindegy. Végül a fikció átszivárgott a társashoz, a társasjátékok pedig reflexióban és látványban is kaptak a színházhoz kapcsolódó tétet.
Nekem még az is nagyon nehéz volt, hogy úgy kell megírnunk a szabályt, hogy az kiszolgálja a fikciót is, de érthető is legyen. Ráadásul a színészek (Kemény Rozi, Mózes Zoltán) szájába kellett adni, akik jó sokat melóztak vele. Nem egyszerű műfaj: maradj szerepben, közben a játéktervezők meg piszkálnak, hogy mi hogyan lesz érthető.
Alkotás
Ma reggelre sikerült megfogalmaznom, hogy miért pörgetett be a végére ennyire ez a projekt. Nagyon régen nem csináltam semmit ilyen nagy közösségben, ami ennyire a komfortzónámon kívül van. Nem éreztem ezer éve semminek ennyire a tétjét. Nem az én művem, nem az én lelkem, nem az én nünükém, nem egyedül szöszmötöltem vele, hogy aztán ne lássam, ahogy játszanak vele, nem egy egyszerű képzés, workshop, amik előtt ha izgulok is, a rutin elvisz bármeddig. Elképesztő sok rutin épült körém az elmúlt években, nagyon sokat dolgoztam egyedül vagy kevés emberrel. Ha többel és mélyebben, akkor pedig olyan barátokkal, akikkel évtizedes múltunk van.
Szóval ez a színházi két hét jól megrágott, kiköpött és most pillogok, hogy én lehet, hogy mégis képes vagyok sok emberrel együtt dolgozni és létrehozni valamit. Nagyon abba az irányba haladtam, hogy bezárkózom, egy-két emberrel dolgozom egy-két projekten, de alapvetően magánzónak tűntem. Még ha nem is annyira nagyon tudatosítottam ezt. (Minek azt.) Most meg itt van ez az élmény, ami eszembe juttatta, amikor sokan, hatalmas téttel és izgalommal azon agyaltunk, hogy a toldi srácoknak hogyan is lehetne menő ezt vagy menő azt összerakni. Ezer éve nem izgultam nyári tábor előtt. Egy ovis foglalkozás előtt. Előadások, képzések előtt is csak addig, amíg az első poénomon egy résztvevő elmosolyodik. (Egyébként többet izgulok és szorongok mint látszik, de azért főleg egyedül, főleg a saját ötleteim nyilvánossága miatt, a közösségi izgalom és a tét nagyon más.)
Az előadás
Két előadáson vagyunk túl. Pici feladataim voltak: játékot kiosztani, demonstrálni az egyik játékot, segíteni, ha nem értenek valamit, facilitálni a csapatokat. Utóbbit a lehető legkevésbé látványosan, hiszen próbáltuk őket a fikcióban hagyni, egy zsúrra érkeztek, nem egy pszichológiai tréningre. Én nagyon szeretem, ami létrejött, van még mit csiszolni, a második előadásra is javítottunk már, és remélem lesz harmadik, tizedik és így tovább, hogy valamennyire közelíthessünk az általunk elképzelt végeredményhez.
Én csak jókat beszélgettem – építő kritikákkal persze – a résztvevőkkel és inkább azt figyeltem, hogy miket fogalmaznak meg a saját túlterheltségük kapcsán, hiszen ez volt a lényeg, ezért csináltuk az egészet. És hát elég jó dolgokat mondtak. Persze közben meg azon gondolkodtam, hogy baromira nincs jól, hogy ennyien és ilyen mélyen tudnak a témához kapcsolódni. Persze látom magam körül a dolgokat és érzékelem a saját elcseszett folyamataimat is, de na.
A csapat
Zárjuk ezzel. Én nagyon élveztem a közös munkát. Sosem láttam közelről színészek karakterépítését, nem láttam a dramaturgia aprólékos szerelgetését, nem láttam díszletet, jelmezt, látványt születni, nem láttam még embereket zenét írni sem, rendezni utoljára magamat láttam, ráadásul filmet, ráadásul az egyetemen, ráadásul rosszul, valószínűleg a tizedét nem tudtam volna felsorolni a rendezőasszisztens melóinak, és csak sejtettem, hogy mennyi pepecselés a fényt beállítani meg hogy milyen a színházi háttér. Nekem az utolsó két hét intenzitása semmihez sem hasonlítható, nem szoktam így elmerülni és elképesztő, hogy vannak, akiknek ez ennyiszer és ennyire megy.
Tudom: az újdonság varázsa. De varázs.
