Kooperatív társasjáték

Bevezető

Ez a téma viszonylag későn jelent meg a képzéseimen és az írásaimban, és utána is lassan forrta ki magát. Ehhez szükség volt néhány megerősítő rácsodálkozásra másoktól, direkt visszajelzésekre igazán fontosaktól és rengeteg gondolkodásra és megtapasztalásra. Ez a füzet próbál ennek a folyamatnak egy kiemelt állomása lenni, mint első hosszabb, alaposabb publikáció, tudva, hogy ezzel csak továbblököm a témát az alakulás felé.

Abban majdnem teljesen biztos vagyok, hogy az egész kiindulópontja a kooperatív társasjátékokhoz való viszonyom volt. Sokáig csak annyit értettem, hogy én magam kompetitív játékos vagyok, így azokat a társasokat élvezem, ahol verseny van, de a konfrontációt sem vetem meg. Ez a megértés kevés és felszínes önreflexióból építkezett.

A következő fontos elem, hogy rengeteg tanácsolást láttam és látok, ahol azért javasolják a kooperatív játékokat, hogy elkerüljék a konfliktusokat. A gyerekem nem tud veszíteni a legklasszikusabb indoklás, ami kapcsán előkerülnek az együttműködős társasjátékok. Ha együtt veszítünk vagy együtt nyerünk, akkor oldjuk a feszültséget, elkerüljük a konfliktust. Ezzel az a problémám, hogy a konfliktus elkerülése nem oldja meg a problémát, csak elrejti. Természetesen vannak életkori sajátosságok, vannak egyéni jellemzők, amik indokolttá teszik a kooperatív ajánlást, de sokkal általánosabbá vált a szükségesnél. Meggyőződésem, hogy a konfliktusoknak szülőként és pedagógusként is örülni kell, hiszen védett környezetben, remek keretben, tehát társasjátékozás közben találkoztok a problémával, ami így kezelhető. Nem tőled függetlenül, a szünetben, az utcán, mindenesetre valahol távol és számodra láthatatlanul reagál nem megfelelően egy nehéz helyzetre, nehéz érzésre, hanem előtted, veled. És ez jó!

Nagyon gyakran beszélünk arról, hogy nem tudnak a gyerekek veszíteni – egyébként, ha elzárom a vesztés lehetőségétől, akkor mitől várom, hogy megtanulja kezelni azt? –, és sokkal kevesebb szó esik arról, hogy nem tudnak nyerni. És itt most nem elsősorban arra gondolok, hogy tiszteletlenül felugrik valaki az asztalra és örömtáncot jár, hanem arra, hogy nem tudnak őszintén örülni, nem tudják elfogadni a nekik kedvező szerencsét, esetleg nem tudják értékelni a saját teljesítményüket. És ez is óriási probléma.

…